A sima víztükör hirtelen megrepedt a folyó közepén. Egy fekete árnyék buggyan ki belőle egy pillanatra, de nyomban eltűnik. Ott, ahol két másodpercre megmutatta magát, halk loccsanással borul újra össze a víz színe, s rengő, szélesedő hullámgyűrű terjed szét a partok irányában. Ha ez nem volna, érzéki csalódásnak lehetne tartani a tükör megtörését.
A barna árnyék ismét kiemelkedik a fagyos fürdőből; ezúttal megéled, s tüsszögő hangot hallat. Jóval szélesebb az eleje, mint az imént volt. Már nem merül le, hanem elnyúlik a vízen, s mint egy pici csónak, hosszában siklik a víz sodrával együtt. A „csónak" elején fehérlik valami. A különös, úszó lény most egyet kanyarodik, s nekifordul a partnak. Ott lapos zátony terül a jégtáblák vonalán, s néhány négyszögölnyi tiszta térség kínálkozik.
A furcsa állat a part szélén megáll. Egyet lódít magán, s akkor félig kint van a szárazon. Most már tisztán látni, majdnem a derekáig. Lapos, sunyi, sötét fej az, amelynek az elején elkezd mozogni, vergődni az a különös fehérség, ami a vízben olyan szélesnek mutatta a kis „csónak" orrát.
Még egy rugaszkodás, s a vidra kint van zsákmányával, a csillogó sügérrel a szilárd jégtáblán.
Ez a kihalt világ az ő világa. Ez a csöndesen sikló víz az ő éléskamrája. Rideg, kegyetlen élete itt telik, szakadatlan s telhetetlen hóhérmunkában, vérengző mulatságban.
A halak tigrise könnyedén, biztosan megy végig a jégen. Alacsony, hosszúkás és mégis zömök testének a körvonalai messzire látszanak a szűzfehér havon. Erős, éles karma nem engedi, hogy visszacsússzék a síkos, jeges partról. Már megtalálta kiszállóhelyét,
ahova rendesen viszi a zsákmányát, s ahol megteríti magának a halpecsenyés asztalt.
Nekihasal: két első lába közé szorítja nyomorult foglyát, s körülszimatolja. A hal mozdulatlan. Talán már agyonharapta a folyók banditája, mialatt kihozta. Vagy csak a halravaszság dolgozik a nyápic sügérben, s azért lapul úgy meg, hogy egy óvatlan pillanatban kipattanhasson a hóhér karmai közül. Hogy lódulna vissza akkor a folyóba! ...
Elkésett mindörökre. A vidra az első gyanús rándulásra belemélyeszti éles fogát. Még vergődni sem ér rá a halálra ítélt nyomorúság. Amint ott fekszik véresen, a gyilkos unottan taszigálja arrább; megforgatja, nyal rajta egyet-kettőt, még azt is ímmel-ámmal. Nem kell neki a kimúlt zsákmány, hisz már megvacsorázott. Ez csak mulatozás volt, csak olyan időtöltés.
Elnyúlik a vén vidra a hitvány sügér mellett, s jókedvében, megelégedésében halk vihogást hallat.
A hold gyönyörűen világítja be az éjféli tájképet, mintha nappal volna. Közelről tisztán lehetne látni, milyen halvány a pofája a teste többi részének erős barnaságához képest. Öreg fickó lehet, őszül már. Szürkésbe hajlik bajusza környéke.
Úgy ül a vízparton, mintha őrt állna. Figyel, fülel; minden pillanatban kész rá, hogy a vízbe vesse magát. Ott senki utol nem éri. Ott a leggyorsabb hal gyorsaságával siklik tova, egyforma ügyességgel úszva árral és ár ellen. Jaj annak a halnak, amelyiket üldözőbe veszi! Játszva fogja ki, mint a héja a kétségbeesett csapatból kiszemelt galambot.
A mogorva vízi rém rámereszti szemét a folyó tükrére. Valami van ott, ami érdekli, ami vérszomját újra csiklandozza. Hogy elnyúlik, hogy megdermed, hogy terpeszti szét úszóhártyás lábát!
De ahelyett hogy beugrana, gyorsan felkapja a fejét.
Valahonnan felülről, a fűzbokrok tájékáról éles füttyentés hasogatja meg az éjszakai csöndet.
A heves, sivító füttyre mintha egy másik, halkabb, ijedtebb válaszolna.
A vén vidra felpattan. Megborzong. Már nem keresi kutató szeme a folyóvíz titkait. A vérszomjnál is zaklatóbb indulat gyullad ki bensejében. Az a két fütty elárul neki valamit, felháborítja, nekitüzeli, megdühösíti; felkorbácsolja benne a vér hevét; megtölti vad szívét féltéssel; mogorva, irigy harag sziporkázik ki arra a szeméből.
Az a két fütty szerelmi fütty a téli éj magányában.
A szerelmes vidra ezzel a messze hangzó füttyentéssel hívja szíve választottját.
Belenyilallik ez a fütty.
Máskor simán, nyugodt könnyedséggel csúszna bele a vízbe, most indulatos csobbanással dobja magát a szűk folyó tükrére, s egy-két lódulással már a közepén van. Fúj és tüsszög; nekirugaszkodik, befúrja barna testét a hullámok közé; gyorsan és mégis játékosan, szinte meg-meghemperedve szökken előre, felfelé, hol eltűnve a víz alatt, hol felbukva benne, s aközben folyvást mohón figyel.
A fűzbokrokon túl, a holdsugárral behintett öbölben épp akkor kerül szembe az egymásra lelt szerelmes vidrapór.
A jéghideg víz nem rontja kedvüket; sűrű, pehelybélésű bundájukon át nem bír hatolni a nedvesség. Csak a testüket borító dús prém felülete lucskos.
Sok játék után már kivágynak a partra, a hómező gyér bokrai közé, de e pillanatban sziszegő dühkitöréssel toppan közéjük a békerontó. Hiába bízhatna a saját erejében: bitang módra, hátulról támad vetélytársára. Azt csak csúszós, sima bőre menti meg, hogy a vad roham nyomban le nem teríti.
Így éppen a támadás mohósága válik előnyére. A vén vidra a heves rohamban eltéveszti az ugrást, s melléje kap veszedelmes harapásával. Mire megfordulhat, már szemközt találja ellenfelét.
Egy pillanatig, de csakis addig, megtorpanva pisszegnek egymásra. Aztán kurta lábukkal egyszerre rugaszkodnak neki. Tátott szájjal rohannak előre, s hegyes és éles tőrhöz hasonló metszőfogaikat belemélyesztik egymás nyakába.
A vak düh elönti mindkettőt. Szemük elsötétül. A havat vérvörösnek látják.
„Marni! marni! marni!" - ez a jelszó.
S a vidrafog borzasztó. Nem tép az, hanem morzsol.
A hold bámész arca közönyösen világít az elszánt párbajhoz. Vidrakisasszony ijedten loholt az imént a folyópartig, de ott
visszafordult. Most kíváncsi félelemmel nézi a kemény harcot. A vénség iszonyúkat ránt a fiatalabb küzdőn. Az nem is védi magát; csak vakon harap; egyetlenegy ponton mar folyvást. Azt el nem ereszti, hogyha belevész is.
Forognak, hemperegnek; a havat elsöprik csápoló, vaskos farkukkal párbajuk színteréről.
A vén vidra szürkésfehér szügye csupa vér már, de a fiatalabb gyöngül, bágyad, mindjárt vége lesz a gyilkos birkózásnak.
Még egy utolsó hengergőzés, még egy rántás. A vénség már érzi diadalát; hurcolja, cipeli magával a legyőzöttet a temető felé, bele a folyóba. Amint lebuknak együtt, egy másodperc múlva megint megjelenik az a bizonyos fekete árnyék a víz színén. A vén vidra feje az.
Jön kifelé, nehézkesen úszva.
A másikat lassan viszi lefelé a hullám. Az nem mozdul meg többet a maga erejéből.
S a téli éj csöndes, fehér, derengő ragyogással telik-múlik tovább, változatlanul, mint az örökkévalóság.
