A sárga virággal borított laposnak tart egy ember.

Amíg a tocsogón szép lassan átlábol, óvatosan keresi az irányt: hol rövidíthetné útját legkönnyebben. A tavaszi szél meglengeti őszbe vegyült haját; barázdás arcán az élet viharainak nyoma látszik.

Előle, a mocsár széléről, minduntalan kiröppen egy-egy gyors szárnyú madár, amelynek hosszú csőre s csesszenő-csekkenő hangja van. Úgy csapódik fel a mocsárból, mint a szöcske, s villámgyors, cikcakkos röpüléssel surran arrább. Ezek a sárszalonkák.

 

Kerezsi, a vén pákász az érben halászgatott, s most hazaigyekszik rétszéli sátrába, amit nádból tákolt össze. Egy szál ágas van leverve a földbe, s azt kétoldalt korhadt cölöp támogatja. Az ágasra ráborulnak az összefont, begúzsolt nádkévék. Esőtől be nem ázik, de az örökös nyirkosságtól, ami itt van, mégis nedves az alja s a környéke.

 

A nagy bajuszú pákász maga költözteti arrább a sátrát, ha nagyon emelkedik a talajvíz, s amiatt már „dombot" kell keresnie. Az efféle baj könnyen utoléri a szegényembert, akit az ág is húz. Hol van a régi jó világ?! sehol sincsen! sohasem is lesz olyan ezentúl. Amikor szabadon s jól élt a szegény nép abból, amit a lápok, a mocsarak kínáltak neki, s amit az urak meg nem becsültek, megvetettek. Gyékényt vágott a pákász családja, s kosarat font belőle; csíkászott, halászott, ingyen jóllakhatott. Fűtőnek, tüzelőnek ott volt a száraz nád meg a tőzeg. Ami kis jószág akadt: malac, liba, ruca, az mind feljavult a pompás legelőn. Ügyelni sem kellett rá: hazament estére magától valamennyi. A rétség bő vize nem engedte, hogy szárazság, aszályos istencsapása rontsa a környékbeli népet; jóltartotta föld alatti szivárgással a határt; éledés és üdülés volt abban. S ennek lassanként örökre vége lesz már. Eltűnnek a vizek ...

 

Mindezt Kerezsi forgatja meg így a fejében, s elindul lassan, végig a zsombékoson, arra, ahol az imént egy zöldfejű gácsér megmutatta magát. Hátha ott ül a tojó egypár friss tojáskán, amiből felséges rántotta készülhetne, mert a sok állati tápláléktól különösen ízes a vadruca tojása.

 

Most kell megnézni, hogy lép a lápi ember az ingó-ringó vizek hazájában. Előrenyújtja hosszú botját, s kitapintja vele, nem túlságosan omlós-e a földpúp, amire rá meri bízni teste súlyát. Mezítláb siklik át egyikről a másikra, s folyvást úgy mozog a dereka aközben, mintha szelíden rigatódznék. Ez az örökösen egyensúlyozó lépés még a szilárd földön is sajátságává válik. Itt biz' vigyázni kell! Csak egy csuszamlás, és hiába volt a nagy óvatosság, mind kárba vész egy pillanat alatt, amikor elvágódik az ügyetlen ember a hűvös mocsárvízben.

 

Megfúlni ugyan nem lehet ott, de lehet kapni csúzt s tüdőgyulladást. Kerezsi ezeket meg nem kapja. Így járja ő a mocsarat mezítláb, amíg csak be nem fagy. Durva parasztvászon gatyája fél combig feltűrve; inas, szikár lábszárát vágja, hasogatja a tört nád. Ahol egy kicsit megáll, ott a pióca is rögtön hozzászegődik. Nem fél tőle. Ha érzi a csípős csiklandást, ami már a marást jelenti: hidegvérrel nyúl oda, s érdes tenyerével lesimítja bőréről a vérszopó férget. Néha még maga is kutatja a jó piócatanyát, beáll a langyos vízbe, s csalogatónak odatartja meztelen lábát, hadd kapaszkodjék bele mind több. Le-lemarkolja aztán, ami hozzátapad, s nedves vászonzacskóba gyűjti. Pénzt ad a sok finom nadályért a városi patikus. A szegény embernek mindössze egy kis vérébe kerül a „kereset".

A vadrucapár észrevette, hogy idegen tart feléje - kiemelkedik a zsombék közül. A tojó nehézkesen száll elöl, nincs kedve röpülni. A gácsér a nyomában jár, s rögtön melléje ereszkedik a gyepre. Ott lépeget azután kényes tartással, zománcos nyakát emelgetve, holott a párja inkább rejtőzni vágynék, s lapulásával elárulja, hogy tele van már a kotlás ingerével.

 

Tiszta véletlen, hogy Kerezsit arra viszi az útja. Amint a gólyahíres laposon átlábol, látja, hogy a tojó egészen lehúzódik. A gácsér is elkezd kisebbedni, lejjebb húzza a nyakát, már csak sötét feje van kint a fű közül, de az is eltűnik nemsokára.

Gondol egyet a pákász, s a maga mulatságára megpróbálja belopni a ravaszkodó házastársakat. Ilyenkor legkönnyebb. Mert a megbúvó vad azt jelzi, hogy szívesebben marad rejtekében, semhogy továbbálljon. Amíg figyelve mutogatja magát, minden pillanatban kész a menekvésre, s nem várja be a gyanúsan közeledőt. De amint leguggol, meglapul, földhöz simul, azzal elárulja, hogy bízik az észrevétlenségében, s reméli, hogy elmegyünk mellette, fel nem fedezzük búvóhelyét.

A pákász oda se néz, lépését nem lassítja; oldalogva, félkörben halad a rucapór felé. Kanyarodó, szelíden hajló vonalban közeledik. A rucák látásból jól ösmerhetik, nem vadidegen nekik - szokatlanul magukhoz eresztik. Kerezsi egyre csak maga elé néz, de azért érzi a szeme sarka: hol lapul a gácsér, amelynek tarkasága kiválik egy kicsit. Alighogy odapislant, találkozik a szemük. A gácsérkának se kell több: kirúgja magát fektéből, s szárnyra kap. Most a tojón a sor, hogy kövesse a példát. De alighogy fent vannak, megint csak udvarias a gácsér, s maga elé ereszti a párját. Ez már így szokása neki.

Kerezsi utánuk néz. Látja, hogy megint a tojó száll be előbb a zsombékosba; a gácsér mindenütt vele tart. jó, jó - mondja magában az öreg -, magam is így gyakoroltam valamikor..."

Lassan megy tovább, be a nagy zsombékosba, ahol egy ponton, az ér folyása mentén, a füzes sziget alatt vidravasat tett le a sekély vízbe.

 

 

 

Már odáig nyomorodott, hogy puska sincs a vállán. Már csak holmi tőrökkel pótolja a régi gyönyörűségeket, amik a vadászatban voltak.

Amint a füzes szigetre ér, lemereszti szemét a partra, ott keres a nedves, sáros talajon valamit.

Hamar meg is találja. Furcsa, egymás mellett ferdén haladó, úszóhártyás kis tenyerek lenyomata látszik a sárban. Itt járt a haltigris. Itt megállott, ólálkodott, lesett - abból látszik, ahogy körülsimította megfordultában farkával a sarat. Most hirtelen eltűnik a nyom. A víz szélén, a síkos parton csuszamlás jele van. Ott siklott be a halak hóhéra, a vidra, a hullámok közé.

A vasfogó följebb van; éppen a törpefűzfa előtt, amelynek korhadt üregébe sokszor dugta el már Kerezsi az o titkos szerszámát.

Lassan, unottan baktat arrafelé a vén pákász. Szeme úgy jár, akár a hiúzé. Bozontos szemöldöke ernyőként borul előre, amint a homlokát ráncolja. Az ér vize mindenütt fehérnek látszik a rátűző naptól - csak egy ponton sötétlik valami barna folt, éppen a part alatt. Kerezsi gyanakodva, kíváncsian mereszti a szemét arra az egy pontra. Szinte futásnak ered, úgy igyekszik, hogy hamarabb elérje.

Lelkendezve, örvendezve kiált föl akkor:

- Nini!

Aztán nagy szelesen csosszan be a vízbe, s tapogatózva keresi meg az erős acélláncot, amivel a vidratőrt a fűzfához erősítette volt.

Elkezdi húzni, türelmetlenül ráncigálni. Arra megmozdul a vízen a barna folt, s lomhán, engedelmesen közeledik. Egy kis zátonyon volt eddig, most onnan lehúzza Kerezsi; így kissé eltűnik a mélyebb vízben. De hogy jön-jön és mindjárt itt lesz, azt érezni a nehéz húzáson, amit a lánc kíván.

Még egy rántás, és kint van az erős, szöges vastőr; benne a megdermedt vidra, amelynek éppen az elejét kapta át a borzasztó vasmarkolás. Az ujjnyi hosszú szögek fölnyársalták a vidrát az első lába fölött. Nem soká kínlódhatott. Csak éppen hogy lerántotta magával a vízbe a tőrt, aztán halálos vergődéssel elhempergett vele a zátonyig: ott kimúlt.

Kerezsi büszkén, megelégedéssel simogatja ritka zsákmányát, amelytől nincs mit tartania többé. A megfulladt vidra hiába vicsorgatja már fehér, éles fogát. Amíg élt, félelmes fegyvere volt az neki. Azért kellett acéllánc a tőrhöz. A kötelet könnyen elrágja a tőrbe került vidra, ha hozzáférhet.